Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszöntöm Önöket a Dunart.com Nemzetközi Művésztelep 2021-es évadának megnyitóján. Az idei központi téma, a hívószó, amely irányt szabott az elmúlt hét alkotásainak, az „IDŐKAPSZULA”. Az elmúlt másfél évben egy mindeddig példátlan történelmi eseménynek voltunk részesei mindannyian. Ez az időszak szinte megágyazott annak az elgondolásnak, hogy az emlékezést, a pillanatnyiságot és az adott kor kontextusát hogyan képes kifejezni egy-egy műalkotás, egy időkapszulát létrehozva.
Egy mű többféleképpen funkcionálhat időkapszulaként. Utalhat a történelmi korra, amelyben készült, akár egy aktuális téma vagy egy társadalmi utalás segítségével. Ebben az esetben maga az alkotás tárgya az utókornak hátrahagyott időkapszula. Azonban emellett az alkotással a művész a saját aktuális belső világának időkapszuláját is megteremtheti. Hiszen a mű tükrözheti azt, hogy alkotóját éppen mi foglalkoztatja, hogyan tekint a világra, és mindezt hogyan fejezi ki. A művészeti alkotások, mint az őket létrehozó egyén belső világának, illetve közegének lenyomatai, azt sűrítik magukba, amit a művész az alkotás pillanatában átél, illetve azt is, ami a művészetére nagyobb általánosságban jellemző. Gondolhatunk itt például a technikára, az anyaghasználatra vagy a téma feldolgozásának a módjára.
Egy mű különböző időrétegeket foglalhat magába. De mit is jelenthet ez a többféle idő? Egyrészt mutathatják az idő hatását maguk tárgyak, valamint az anyagok, amelyekből készítették őket – például korhadnak vagy rozsdásodnak. Az anyag fizikai romlására utaló külsődleges jegyek tehát a múló idő kifejeződései. De a tárgyak nemcsak anyagukban változnak, hanem ugyanúgy életük van, mint a növényeknek, állatoknak, sőt: mint az embernek; megszületnek, csoportokba rendeződnek – akár mint egy művésztelep kiállításának esetében-, változatos életet élnek, miközben sokszorosan megváltoznak, fizikailag átalakulnak, végül el is pusztulhatnak.
Azonban a tárgyak, így az alkotások is megállított időt is kifejeznek – egy pillanatnyi állapotot, amelynek van múltja és jövője.
Az időbeliség olyan minőség, amit a tárgyak fizikai anyagiságukon túl hordoznak. Ez a társadalmi életben elfoglalt, betöltött helyükből is származhat, ebből is nyerheti magyarázatát. A tárgyak különféleképpen részesei az emberi tevékenységnek, és ezáltal az idő lerakódásainak tekinthetőek. Jelentésteli sűrítmények, metaforák – és egyben időkapszulák.
Az idő, a múlandóság megragadása a művészetnek egy alap témája, és a képzőművészet statikusságából kiindulva különösen nagy kihívás a múlandót, a történést ábrázolni. A művészet története által szépen kirajzolódik, ahogyan az emberek az alkotásokon a mozgás, a történés, vagy épp a pillanatnyiság megragadását igyekeztek megoldani. A korai görög és egyiptomi művészetben a történéseket síkszerűen, az alakokat egymás mellett és párhuzamosan ábrázolták, különböző cselekvési momentumokat felsorakoztatva. Az időt ők így fejezték ki. Ez az idővonal olyan, mint egy végtelen egyenes vonal. Nincs rajta sem kezdet sem vég, az idő megállt ezekben az alakokban örökre. Majd később a domborművek által megjelenik a térbeliség, a cselekvés kiterítődik a síkon és plasztikus lesz. Ezzel az idő megteremti magának a harmadik dimenziót, a mély teret.
Majd ahogyan haladunk az időben, a művek, a puszta cselekményábrázolásokon túl, megtelnek szimbólumokkal, amelyek múltbéli vagy jövőbeli történésekre képesek utalni. A keresztény, a reneszánsz és a barokk művészet alkotásaival csatlakozik a földi idősíkhoz egy spirituális idősík is, amelyek a művekben komplex egészet alkotnak, és nem csak térben, hanem jelentésben is tágítják a műveket. Majd elérkezünk a 19. századba, amikor a transzcendentális jelentésekre való törekvés helyett a pillanat keresése és megragadása foglalkoztatta a festőket, ritkábban a szobrászokat.
A fotográfia megjelenésével a „mű, mint időkapszula” látszólag beteljesítette funkcióját. Így hát a huszadik századdal a művészet megújítására kellett, hogy sor kerüljön. A kubistákat a figura több nézőpontúsága – a párhuzamos idő – érdekelte – a felső, alsó és oldalsó nézőpontok bevezetésével az idődimenziót a művek szerves részéve tették. Ezáltal arra kényszerítették a szemlélőt, hogy a szeme körüljárja a tárgyat. A futuristák magát a mozgást próbálták megragadni műveikben. Ennél még tovább ment a kortárs művészet, amelyben az alkotások már kilépnek a térbe, ezáltal átértelmezve az idő fogalmát.
Egy művésztelep esetében a művek létrejötte, egymáshoz való kapcsolódása is érdekes szempontokat vethet fel. Ezek a művek egy időszeletben jöttek létre, ugyanannak az időszeletnek a különböző aspektusait mutatják be. Egymástól függetlenül is megállják a helyüket, de együtt kiállítva egymáshoz viszonyítva is értelmezhetőek. Együtt tehát maguk is kapszulába zárják az időt. Ezért most meginvitálom Önöket, hogy járják körbe a somorjai kolostor gyönyörű termeit, szemléljék meg a művészek által létrehozott kis időkapszulákat, és hagyják, hogy egy-egy mű megtekintésével egy pillanatra megálljon az idő – akárcsak egy időkapszulában.
Köszönöm a figyelmet!
BODA BIANKA
otvárací text na výstave DUNARTCOM11
Vážené dámy a vážení páni!
Vítam Vás na otvorení výstavy Medzinárodného umeleckého sympózia Dunart.com. Ústrednou témou tohtoročnej sezóny, podľa ktorej tu prítomní umelci a umelkyne tvorili, bola ČASOVÁ KAPSULA. Počas uplynulého roka a pol sme všetci prežívali obdobie, ktoré bolo historické, a táto nezvyčajná kapitola si priam podmienila tému, ktorá nás nabáda zamyslieť sa nad tým, ako sú jednotlivé umelecké diela schopné v sebe zhrnúť pominuteľnosť, ako aj kontext doby, v ktorej vzniklo – a tým vytvoriť časovú kapsulu.
Dielo môže pôsobiť ako časová kapsula viacerými spôsobmi. Môže poukazovať na historickú dobu, v rámci ktorej sa zrodilo, a to napríklad témou alebo sociálnym odkazom. V takomto prípade je časovou kapsulou samotná tematika diela. Avšak nesmieme zabúdať na to, že umelec svojou prácou zanecháva časovú kapsulu aj o svojom vlastnom vnútornom svete. Napríklad zhrnutím toho, čo ho aktuálne zaujíma, ako vníma svet, alebo čo charakterizuje jeho tvorbu v širšom rámci – ako napríklad jeho technika, či materiál, pomocou ktorého tvorí, alebo jeho individuálny spôsob spracovania danej témy.
Navyše, umelecké dielo v sebe môže skrývať viacero časových vrstiev zároveň, keďže plynutie času nezapierateľne zanecháva nejaký efekt na predmetoch, alebo práve na materiáloch, z ktorých sú vyrobené – ktoré napríklad môžu začať hniť alebo hrdzavieť. Tieto vonkajšie znaky fyzického kazu materiálov sú teda vyjadrením pominuteľného času. Avšak predmety sa menia nie len materiálne, ale majú aj svoj vlastný život – takisto ako rastliny, zvieratá, alebo dokonca ako ľudia. Narodia sa a združujú – napríklad ako na výstave umeleckého sympózia. Môžu žiť rozmanitý život. Popritom sa mnohonásobne zmenia, fyzicky sa pretvoria, a nakoniec môžu aj zahynúť.
Predmety, ako aj umelecké diela, vyjadrujú svojim spôsobom aj zastavený čas, –chvíľkový stav, ktorý má aj minulosť, aj budúcnosť. Túto vlastnosť v sebe nosia mimo svojej fyzickej materiálnosti, a prostredníctvom nej napĺňajú svoj význam a poslanie, ktoré hrajú v spoločenskom živote. Objekty sú súčasťou aj rôznych ľudských aktivít, a tým sa v nich vrství aj čas. Sú to metafory plné významu – a zároveň aj časové kapsuly.
Čas a uchopenie pominuteľnosti sú jednou zo základných tém umenia. Kvôli statickosti výtvarného umenia je obzvlášť veľkou výzvou na dielach zobrazovať časnosť a dianie.
Ak sa trocha ponoríme do dejín umenia, nájdeme tam mnoho príkladov, ktoré ukazujú, akým spôsobom sa ľudia snažili zvečniť na dielach pohyb, dianie, alebo práve okamihosť. V ranom gréckom a egyptskom umení dianie zobrazovali rovinato, postavy znázorňovali paralelne, a dej bol lineárny. Takto vyjadrovali plynutie času. Ich časová línia bola jedna nekonečná rovná čiara – bez začiatku a konca, a v týchto postavách sa čas zastavil na celú večnosť. O čosi neskôr sa na reliefoch zjaví už aj priestorovosť, dej sa rozprestrie na rovine a vznikne plastickosť. Týmto si čas vytvorí svoju tretiu dimenziu, čiže hlboký priestor.
Ako plynuli storočia, diela sa okrem jednoduchého zobrazenia dejov, naplnili aj symbolmi, ktoré poukazovali na minulosť alebo budúcnosť zároveň. Dielami kresťanského, renesančného a barokového umenia sa k pozemnej časovej línii pripojila aj spirituálna. Tieto dve línie tvorili v dielach komplexný celok, a rozširovali ich nie len v priestore, ale aj vo význame.
Postupom času, od 19. storočia, maliarov, ojedinele aj sochárov, namiesto úsilia naplniť svoje diela transcendentálnymi symbolmi, zaujímalo vyhľadávanie a zobrazovanie okamihov. Vďaka vzniku fotografie „dielo, ako časová kapsula” zdanlivo naplnilo svoju funkciu, a preto sa začiatkom dvadsiateho storočia umenie muselo obnoviť. Kubisti vo svojich dielach chceli znázorniť paralelný čas, a zobrazením horného, dolného a bočného zorného uhla v rámci jednej figúry, spravili časovú dimenziu neoddeliteľnou súčasťou diel. Takto sa pozorujúceho snažili donútiť, aby jeho pohľad preskúmal celý objekt.
Futuristi chceli uchmatnúť samotný pohyb. Ešte ďalej sa dostalo súčasné umenie, v ktorom tvorby vystúpia do priestoru, takto prehodnocujúc pojem času.
V prípade sympózia, samotné zrodenie diel a ich spojenie, môže navrhnúť zaujímavý uhol pohľadu. Tu vystavené diela vznikli v jednom časovom segmente, a poukazujú na rôzne aspekty jednej témy. Obstoja aj nezávisle od seba, ale keďže v tomto priestore figurujú spolu, a so spoločným cieľom, majú medzi sebou spojenie, a vnímané sú vo vzájomnej relácii. Spoločne teda zatvorili čas do kapsule. Preto, dovoľte mi teraz pozvať Vás na prehliadku krásnych priestorov šamorínskeho kláštora, a pozrite si prosím jednotlivými umelcami vytvorené malé časové kapsule. Predstavte si, ako sa na chvíľu popri prezeraní týchto umeleckých diel zastavil čas, práve tak, ako v týchto časových kapsulách.
Ďakujem za pozornosť!