Drága Feleim, kedves Résztvevők, mind a megjelentek!
Volt az a boldog idő, mikor a művészetek még nem váltak szét − talán még a barlangban, az igaz, de létezett ilyen kor. Aztán volt az a boldog idő, mikor meg szétváltak. Ez is jó sokáig tartott. És jó idők voltak, mert bár szépen tudtak specializálódni, önnön törvényszerűségeik szerint fejlődni mindazok, amiket ma úgy ismerünk, hogy költészet és próza, szobrászat, festészet, film, grafika, zene és a többi, ám volt közöttük szellemi átjárás, volt egymás felé figyelem, ismeretség. No, a legmodernebb időkkel ez − aki benne van a művészeti életben, az mind jól tudja − elmúlt. Nagy reneszánszát hozta ugyan el a neoavantgárd (bár ott meg bizony át-átestek a ló túloldalára, és mindenki volt mindenben tehetséges), csakhogy az is lefutott. Mostanra meg kialakult egy eltávolodottság. Nem mondom én, hogy nincs képzőművész, aki olvas kortárs írót, hallgat kortárs zenét, nincs kortárs író, aki ismeri a kortárs képzőművészetet, zeneirodalmat, s zenész, filmes, etc. is ne lenne hasonló. Csak éppen nem jellemző.
Hát, ennyit bevezetőnek, s ez egyúttal a tárgy is. Mert pont ez a helyzet, és a belőle fakadó hiányérzet hívta létre ezt a mostani, itteni projektet, az Aegis Alapítvány és a Somorjai művésztelep, avagy DUNART.COM közös kezdeményezését. Mely nem mást tűzött ki célul, mint hogy a maga szerény, aztán később, reményeink szerint kevésbé szerény eszközeivel ennek a szétállásnak, távolságnak ellene hasson.
Íróemberek vannak itt jelen és képzőművészek. Mégpedig személyesen, illetve alkotásaikban. Ebben a térben, a falakon ez utóbbi jelenül meg. A legutóbbi Somorjai Művésztelep hívószavára, a Levitációra született alkotások kerültek egymás mellé. A szövegek ráadásul a hozzájuk rendelt műalkotásokra is igyekeztek reflektálni. Magam úgy vélem, sikerrel − ezt persze döntse el mindenki maga. Számunkra nyilván a legizgalmasabb mégis csak az, hogy valóban itt vagyunk, és élőszóban, egy több napos együttlét során, akár informális beszélgetésekben is szót válthatunk erről − és annyi másról, amikre enélkül aligha kerülhetett volna sor. Talán hosszabb távú szellemi együttműködés is kialakulhat ennek során? Ki tudja? Ez a jövő zenéje − ha megengedik nekem ezt a képzavart, ami, nagyon remélem, jövőre tán már nem is lesz az.
Nem szeretem a hosszadalmas, elnyúló megnyitókat (tegye fel a kezét, aki igen). Azt hiszem, a legfontosabbakat elmondtam. Ámbátor mégsem, mert nem maradhat köszönet nélkül mindazoknak a munkája, támogatása, akik ezt a többnapos szeánszt és ezt a remek térben megvalósult kiállítást lehetővé tették.
Illetve még valami, ami legalább ennyire lényeges. Azt a reményem osztanám meg még az egybegyűltekkel, hogy e műalkotások és irodalmi művek konstellációi adnak valami többletet, új gondolatokat, levitálván irodalom és művészet között, vagy inkább egyszerre a kettőben!
Köszönöm a figyelmet!