A 10 éves jubileum félidején járunk, ötödik alkalommal rendezték meg Somorján a Dunart.com nemzetközi képzőművészeti szimpóziumot, amelynek résztvevői között találhatunk újakat és visszatérőket. Fórum és közösség, amelynek dinamikáját, aktivitását a találkozás, az eszmecsere vagy éppen az éjszakai égbolt alatti közös tánc adja. Hiszen egy művésztelep élete sokrétű: az együttlét és az együttmunkálkodás összetett kombinációja, amely nem zárja ki a magányos alkotást, hanem éppen, hogy inspirálja. Alapvetően kötetlen és fesztelen kereteket kínál, annak a lehetőségét, hogy valami újat kipróbáljunk, kísérletezzünk, elővegyük ötleteinket, emellett számíthatunk azonnali visszacsatolásra, visszajelzésre is. A művésztelep mindig fontos állomás egy alkotó pályáján: pihenés, elmélkedés és alkotómunka egyszerre. Ugyanakkor a művésztelep a környezete szempontjából is fontos, mert új embereket, kreatív energiákat hoz be, és ezzel párhuzamosan az adott hely sajátosságai, hagyományai, tájrészletei beépülve más szintekre, megőrződnek, tovább hatnak.
A Dunart.com művésztelep mindig egy téma köré szerveződik, amelyet a résztvevők továbbgondolnak, és a művészet eszközeivel újrafogalmaznak maguk és a közönség számára. Az eddigi évek témái az emberi kapcsolatokat, a kommunikációt, a transzcendenciát érintették. A perspektíva, amely felől értelmeződnek ezek a témák, azt nevezhetjük énnek, individuumnak, személyesnek, szubjektumnak, a régiek azonban úgy ismerték, lélek. Ez a bizonyos szempontból tágabb, de másfelől talán pontosabb meghatározás az interakciót domborítja ki; ha végigtekintünk a művésztelep elmúlt éveinek programján, markánsan kirajzolódik az a törekvés, amely a lélek, mint belső szellemi lényeg viszonyait, helyét, kapcsolódásait kutatja. Az idei alkalom hívószava a gondviselés. A művésztelep tizenhat résztvevője eltérő műfajban, eltérő hatásokkal, különböző eszközökkel, technikákkal dolgozik, így sokféle válasz született erre a látszólag magától értetődő, valójában többértelmű fogalomra. A plasztikai, festői, grafikai vagy éppen intermediális megoldások arra irányítják a figyelmet, hogy a gondviselés milyen mindannyiunk által ismerős természeti és hétköznapi formában tud megnyilatkozni: például állatokban, fában, gyümölcsben, terekben, anyai üzenetekben, egyszerű gyakorlatokban vagy a családi múltban. Rácsodálkozhatunk, hogy a gondviselés a mindennapi életünk és környezetünk legmélyebb szintjeit is áthatja.
A szimpózium alapja a beszélgetés. Emily Dickinson 19. századi, amerikai költő, bár nem mozdult ki szülővárosából, sok mindent tudott a lélek belső mozgásairól, a Föld és az Ég törvényszerűségeiről. A kiállítás anyaga kapcsán most azt a metaforáját idézném, amelyben a beszélgetést a mérőónhoz hasonlította, amellyel egymás mélységeit mérjük. Ráhangolódás, odafigyelés, nyitottság, bizalom, a kommunikáció finom és érzékeny dinamikája, amely számomra leírja a gondviselés természetét. Dickinson kifejezését kölcsönvéve, a párbeszéd mérőónja szerencsés esetben több szinten működik egy művésztelep ideje alatt, egyrészt a résztvevő művészek között, másrészt a művészek és a város, mint táj és a város, mint közösség között, harmadrészt pedig az itt született művek és a befogadók között. Mert mi az, amit elvihetünk magunkkal az együttlétekből, együttmunkálkodásokból, ami irányt adhat és vezethet bennünket, az a saját és a másik mélységeinek megtapasztalása.