Fénybe botlani, kapun belépni, ablakon kinézni – mind olyan, részben fénnyel kapcsolatos kifejezések, melyek többlettartalommal bírnak. Mert nemcsak a nyelv olyan, hanem az emberi test és lélek is, hogy fényre vágyik, fény felé fordul, fénnyel kommunikál. Tisztelt Hölgyek és Urak, kedves Kíváncsiak, aki az imént belépett a Korona-udvarba, a volt pálos kolostor félhomályos derengésébe, az sajátos fény-koncentrátumokba botlik, mert ahogy a művésztelep szervezői fogalmaznak: „a művészet egyik feladata mindig is az isteni szféra és az ember közti kapcsolat megteremtése volt, tehát szinte minden mű valamiképp a fény vagy a fény utáni vágy megtestesülése”. Ezeknek a küszöböknek, kapuknak, vagy ablakoknak a megjelenítése lehet a művészet szándéka. Nemcsak a művész, nemcsak az ember, hanem az egész természet és a kozmosz működése középpontjában is fényjelenségek következményei, vagy fordítva, fényjelenségekkel, mint következménnyel járó történések állnak. Ahogy a Genezisben, azaz a Teremtés könyvének már az elején olvasható szöveg is a fénnyel hozza kapcsolatba a keletkezést, a születést, az életet. Műfaja szerint nem tudományos leírás az azonban, hanem okkereső elbeszélés. A világ, az élet keletkezése középpontjába a fényt helyezi, s magyarázatot keres az ember és a művész szüntelenül arra a fény-csodára, amely ezernyi alakban ölt testet a természetben és az anyagban: és lám a magyar nyelv, amint a cseh és a szlovák is azonos szót (is) használ, azonos jelentést (is) mutat a fényre és a világra (svet). És folytathatjuk sok-sok természeti és nyelvi példával: tulajdonképpen nem színeket, hanem különböző fény-hullámhosszokat látunk, fény nélkül nincs fotoszintézis, azaz nincs természet, amiből az ember építkezik és táplálkozik, aki ért valamit, annak az „világos”, az illusztrálás egy dolog megvilágítását jelenti eredetileg, hogy művészeti példával zárjam a mondatot. Az emberiség kultúrája, művészete mindig leginkább a fényben fogant és afelé fordult: azért tájolta keletre templomai apszisait, hogy a hajnali fénysugár az oltárra essen, vallási rítusai és művészete leginkább az isteni fénnyel való kapcsolatát modellezi, az az iránti vágyát testesíti meg, az ember, mondhatjuk nagy részben fénnyel kommunikál. A korunk civilizációját leginkább átható technika is a fényre épül, a pixelek elektronikus fény-pontok és a képalkotás egyik fontos forradalma, a fotográfia elve is a fény-rögzítésre, a sötétkamrára épül. A camera obscurával, azaz a sötétkamrával való első, sajátos találkozásommal még hadd traktáljam Önöket: tizenévesként erdélyi falvakat autóstoppal járva egyszer egy rozoga kisteherautó vett fel negyedmagammal, jobb híján hátsó sötét, ponyvás platójára, ahol koszos szerszámokon, hordókon kívül egy kacsa is útitársunk volt, szomorúan döbbentünk rá, hogy a szép tájból és gazdag népi építészetből útközben semmit nem láthatunk majd a ponyva sötétkamrájából. Aztán a ponyva pici lyukain keresztül bejövő fény által a kinti világ – házak, székelykapuk, emberek, állatok kicsi, fordított képe, mint kisfilm pergett le a benti félhomály porára, mint a camera obscura vetítővásznára vetülve.
Az elmúlt napokban Somorján készült művek is egyfajta olvasatban fény-lenyomatok, ahogy talán az embert is nevezhetjük az isteni fény lenyomatának. Fény-küszöbökbe botlunk itt tehát, fény árad belőlük, vagy fényt rejtenek. Mert a fény nemcsak a külsőt világítja meg, a fény belső dolog is, vagy leginkább az. Ennek a mély, megélt belső fénynek a felszínre hozása a művész dolga, a szellemi bányákból felhozott, vagy égi szférákból lehívott szellemi-spirituális fűtőanyag „meggyújtása”, művekké gyúrása. Mert az ember fénnyel való munkálkodása, babrálása a sötétséggel vívott harca is, higgyük el és tapasztaljuk meg itt és most is e művek között, hogy ennek a harcnak a legbékésebb módja a művészet és a vallás. Amint a szép somorjai református templom mennyezetére festett vigyorgó-vicsorgó középkori lények is ennek az ördöggel való küzdelemnek a fény-lenyomatai.