Lelkes somorjaiak csoportja, élükön MAYER Éva képzőművésszel, 2012-ben második alkalommal szervezte meg a DunArt.com elnevezésű művésztelepet a csallóközi kisvárosban. A 2011-es projekt sikere után a 2012-es évben még szélesebbre tárták a kapukat, még inkább hangsúlyozandó a művésztelep nemzetköziségét. Tizennégy művész, javarészt Közép-Kelet-Európából, jött össze Somorján, hogy mérlegre helyezzék a lelküket – a 2012-es évadban a művésztelep ugyanis az első hallásra nem kifejezetten könnyed Lélekmérleg címet kapta. Erről a témáról, illetve a projekt céljáról és lefolyásáról kérdeztük a főszervezőt, MAYER Évát.
A DunArt.com név a Duna, művészet és kommunikáció szavakból állt össze, amiből arra következtethetünk, hangsúlyos szerepet szántatok a projektben a regionális jellegnek. Amennyiben helyes ez a következtetés, mi volt ezzel a célotok, s egyáltalán, milyen szerepe lehet a mai európai, közép-európai képzőművészetben egyfajta regionalizmusnak?
Valóban, a név így állt össze, s azért épp a Dunára esett a választás, mert ez a világ egyik legnemzetközibb folyója. Én a saját munkáimban is mindig igyekszem nagyon nyitottan kezelni a nemzetek közötti kommunikáció kérdését, ahogy azt is fontosnak tartom, hogy mindenki tisztában legyen a saját identitásával. 2009-től foglalkozom efféle témákkal egyéni alkotásaimban is és szervezés szintjén is, többek között egy módszertani szakdolgozatot is írtam nemzetközi művésztelepek szervezéséről. A Magyar Képzőművészeti Egyetem részéről erősen támogattak benne, hogy amit leírtam, a gyakorlatban is megvalósítsam. 2009-ben, amikor az egyetem után visszatértem Somorjára, furcsa volt újra szembesülnöm az otthoni közeggel, mivel itt szinte alig él aktív művész. Jó barátságot kötöttem viszont a a helyi református lelkésszel, György Andrással, s együtt láttunk neki a művésztelep megszervezésének.
Az idei művésztelepen tizennégy alkotó vett részt hét országból: Macedóniából, Szlovéniából, Nagy-Britanniából, Ukrajnából, Szerbiából, Magyarországról és Szlovákiából. Hogy állt össze ez a csapat?
Amikor a művésztelep gondolata megszületett, elsősorban a közép-európai térségben gondolkodtunk. A válogatásban természetesen a személyes kapcsolatok játsszák a főszerepet – bizalmi alapú együttműködésről van szó, hiszen a művésztelep idején a személyes életterembe engedem be a meghívottakat: például a saját műtermem és házunk is a művésztelep helyszínéül szolgál. Mivel tematikus kiállítás születik, s a téma is meglehetősen komoly, összeszokott csapattal érdemes dolgozni.
Alkotói munkásságukban mi köti össze a meghívott művészeket? Vannak-e domináns stílusok, amelyek a művésztelepen keletkezett munkákban is kimutathatóan jelen vannak?
Műfaji megkötés egyáltalán nem volt, mivel azonban megalapítottunk egy gyűjteményt, próbálok olyan művészeket hívni, akik „maradandó” munkákat alkotnak. Nem zárjuk ki ugyan az új média műfajait vagy az installációs művészeket sem, de fontos, hogy a telepen keletkezett munkák gyarapíthassák a gyűjteményt. Másrészt, a művésztelep létrejöttét szponzorok segítik, akik szintén átvesznek egy-egy munkát. Szükségem van tehát kézzelfogható produktumokra, amelyeket átadhatok – ez mind-mind olyan kérdés, amivel nekem mint szervezőnek számolnom kell.
Ennek ellenére performerek is részt vettek a művésztelep munkájában.
Sergej ANDREEVSKI macedón képzőművész például nagyon sok performanszt mutatott már be szerte a világban, Japántól Amerikáig, valóban nagyon elismert festőművésznek és performernek számít, és megegyeztünk, hogy lesz egy nap, amikor koncerttel egybekötve valósíthat meg egy performanszt. Ő tehát azon kívül, hogy festményt készített, egy performansszal is előállt a Rackajam zenekar kíséretében. Szervezőként nyilván nem vagyok semmi jónak az elrontója, ha valami beleillik a tematikába, teret engedünk neki.
Szervezői szemszögből milyen kihívásokkal kellett még szembenézned?
A szervező számára a művésztelep természetesen nem csak arról az egy hétről szól, már most a jövő évi terveken dolgozom, pályázatokat írok, miegymás. Egyrészt a város segíti a munkánkat anyagilag a művésztelep és programjainak megvalósítását, másrészt a helyi református egyházközség, és maguk a családok, akiket próbálunk minél inkább bevonni a munkába. Minél több családnak, segítőnek származik sikerélménye a dologból, annál jobb, s ezáltal közösségformáló tevékenységet is végzünk.
A művésztelep kiállítása a somorjai református templomban került megrendezésre szeptember 4. és október 31. között. Hogy viszonyultak a művészek a szakrális térrel való találkozáshoz, és milyen befolyással volt magára a projektre ez a közeg?
Bár minden meghívott művész jó előre tudta, mire számíthat, idén is, tavaly is akadt egy-egy résztvevője a művésztelepnek, aki nem értette meg ennek a közegnek a jelentőségét, és nem volt hajlandó azt tiszteletben tartani. A művésztelep kuriózumnak számít, annak ellenére, hogy szoktak más szakrális terekben is kiállításokat rendezni. Nem mindegy azonban, hogy egy eredeti funkcióját mindmáig ellátó objektumról vagy egy kizárólag művészeti célokra fenntartott helyről van szó. Mindkét esetben mások a szempontok, s ezzel jó, ha a kiállító művészek tisztában vannak. Fel szoktam világosítani a résztvevőket a helyzetről, akár a templomról, akár magáról Somorja városáról, a helyi nemzetiségi viszonyokról. Én úgy gondolom, a szakrális tér a jó munkákat még inkább felerősíti, a gyengébb minőségűeket összelapítja.
Voltak, akik tudatosan rájátszottak erre a szakrális vonatkozásra a munkáikban?
Voltak, akik kifejezetten készültek, hónapokkal előre tanulmányozták a helyszínt, nekik például PROKOP Mária kitűnő helytörténeti írását ajánlottam tanulmányozásra. Az előtanulmányokon túl pedig sok esetben a résztvevők munkáján a művésztelep után is megfigyelhető a somorjai művésztelepes tapasztalat, sokan azt viszik tovább, amibe itt belefogtak, illetve később bontakoztatják ki igazán az itt megalapozott koncepciójukat.
Az idei művésztelep témája – Lélekmérleg – szintén egyfajta transzcendens vonatkozást hangsúlyoz.
A művésztelephez kapcsolódó programok is egy ilyesféle elképzelésre épültek. Az egyik előadónk például Beke László művészettörténész volt, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára, aki sok egyéb közlése mellett a vallási szimbólumok jelentésének vizsgálatán keresztül próbálta megközelíteni a témát. Hasonlóképp GRYLLUS Dánielék koncertje, amely a Pál apostol – Dalok Pál levelei szerint címet viselte. A fő téma mellett pedig idén is törekedtünk arra, hogy fiatal tehetségeket mutathassunk be: ezúttal TÓTH-KOVÁCS József vajdasági származási festőművész kapott lehetőséget, akinek a Városi Művelődési Központba állította ki a munkáit.
Somorja életére volt valamiféle megfigyelhető hatása a művésztelepnek? Kétoldalúan működött a nyitottság?
Igen, egyrészt a helyi családok aktív közreműködésének köszönhetően, másrészt a szervezésben tudatosan törekedtünk is erre: egy nap például iskolásokat vittem a művészek közé. Az alkotók bemutatták a munkafolyamatot, az eszközeiket a gyerekeknek, meséltek nekik elképzeléseikről, művészi életpályájukról. Portfóliókkal szemléltették munkájukat, beszélgettek, együtt rajzoltak a gyerekekkel, akik nagyon felszabadultan élvezték az ottlétet. Ez már csak azért is fontos, mert ezek a gyerekek tényleg ritkán találkoznak igazán profi képzőművészekkel. Ezek számomra is óriási élmények.
A művésztelep alkotói között számos fiatal szlovákiai magyar képzőművészt is találhatunk. Ennek kapcsán is érdemes lenne most röviden kitérni a mai fiatal szlovákiai magyar képzőművészek helyzetére – milyenek a kapcsolódási pontok a művészteleppel, és mik azok az általános problémák, amelyek ebben a vonatkozásban is felmerülnek?
Ahogy én látom, van egy erős generáció, a mai ötven-hatvanévesek generációja, akik után valamiféle szakadás következett a szlovákiai magyar képzőművészet terén. Mostanában talán indulóban van egy újabb feltörekvő generáció, amelynek a tagjai nagy százalékban külföldön végezték a tanulmányaikat, komplexebb rálátásuk van a dolgokra. A Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Társaság, amely a kilencvenes években aktívnak számított, később a professzionalizmust illetően eléggé felhígult. A keletkezett űrt betöltendő született az ötlet 2011 decemberében, hogy szervezzünk egy fórumot, a Pozsonyi Magyar Intézettel együttműködve, amelynek az volt a célja, hogy összefogjuk a szlovákiai magyar képzőművészeket, már ha egyáltalán lehetséges az ilyesmi. Ami meglehetősen aggasztó, az a fiatal képzőművészeti kritikusok hiánya, alig vannak művészeti írások. Most azonban ezen a téren is látok némi előremozdulást, új fiatal művészettörténészek vannak feltűnőben. Az első képzőművészeti fórumunk folytatását jövőre tervezzük, április 4-én nyílik meg a kassai zsinagógában egy közös kiállításunk GYENES Gáborral, PÉZMAN Andreával és SZŐKE Erikával, s e köré a kiállítás köré szervezzük meg a fórumot.
Visszatérve a DunArt.com-ra: hogy alakul eddig a művésztelep és a kiállítás visszhangja?
A kiállítást már tavaly is több helyre hívták, de anyagi okokból nem tudtunk ezeknek a meghívásoknak eleget tenni. 2012 novemberében a szentendrei Vajda Lajos Stúdióban valósulhatott volna meg egy kiállítás a kétéves anyagból, ami 2013 tavaszára tolódott az amerikai tartózkodásom miatt, ezen kívül Bécsbe, Komáromba, Dunaszerdahelyre is hívtak bennünket. Egyéb munkáim miatt nem tudom mennyi felkérésnek tudok eleget tenni, idő és pénz és egészség függvénye!
Kialakult már a 2013-as művésztelep koncepciója?
Felvetődtek már témák, de még nem tisztázódtak le teljesen a körvonalak. Szociális témákban gondolkozom, ami az egyéni tematikus munkáimra is jellemző mostanában, és van bennem egy személyes kíváncsiság, hogy mások hogy viszonyulnak az engem éppen izgató kérdésekhez.